Varázskert

Picinke, a kiscinke egy lengedező, lombos fűzfaágon ült az odúja közelében. Nemrég hozott a párjának egy szép kövér legyet és most elégedetten énekelt. Ilyesmiket: „Szép az idő, jaj de jó, süss, melegíts nap apó!”,
aztán: „Tojásokon ül a párom, fiókánk lesz, alig várom!”
meg hogy: „Ez az én vadászterületem, ha más cinke jön, elkergetem!”
Tele volt az erdő a többi cinke, rigó, fülemüle és más énekesmadarak énekével, mind hasonló dalocskákat fújtak, mint Picinke: zengett, fuvolázott, csattogott a sok apró madártorok. A rigók, meg a fülemülék énekeltek legszebben, de Picinke párjának, Icinkének mégis Picinke dalai tetszettek legjobban, különösen az, amelyik róla, meg a hamarosan kikelő fiókákról szólt. Ebben gyönyörködött akkor is, amikor feltűnt neki, hogy a távolabbi madárhangok elhallgattak, aztán egy, a közelben fuvolázó feketerigó is elcsöndesült, végül a szomszéd fán trillázó fülemüle legszebb dallama közepén némult el hirtelen.
Ez nem lehet véletlen! Icinke rosszat sejtve cserregett ki az odúból: „Picinke, vigyázz! Gyere be gyorsan!”
És bizony, Picinkének is torkára fagyott a dal, mert egy sötét árnyék suhant elő a fák közül és sebesen közeledett az ág felé, amelyen kiscinkénk ült: a karvaly!
Picinkének az volt a szerencséje, hogy közel volt az odú. Egy ugrással bent termett, csak a farka hegye látszott ki. A karvaly utánakapott, de csak a kilógó farktollakat tudta elkapni. Megpróbálta kihúzni a kiscinkét, de az erősen kapaszkodott, még a szárnyait is szétterjesztette, és persze Icinke is segített neki. Így csak néhány faroktoll maradt a ragadozó karmai között, amelyeket persze rögtön eldobott, és éhesen, mérgesen vijjogva továbbállt. Nemsokára a környékről is eltűnt és az énekesmadarak lassan előmerészkedtek, újra énekelni kezdtek.
De Picinke nem volt köztük. Sokáig lapult az odúban, és amikor kijött, akkor sem volt kedve énekelni. Gyönyörű farktollai megtépázva, hiányosan csüngtek. Repülni is alig tudott, hiszen a faroktoll nem csak dísz, a madarak azzal kormányoznak repülés közben.
Így aztán, hogy ne haljanak éhen, ezentúl Icinke járt élelem után és Picinke ült a tojásokon. És ha idegen cinkehangot hallott, csak az odú mélyéből fenyegetőzött: „Ez az én vadászterületem! Ha más vadászik itt, elkergetem!”
„Majd ha kinőnek a farktollaim…” – tette hozzá sokkal csendesebben.

Egyik nap egy óriási sáskát találtam a barackfa egyik ágán. Lefényképeztem, aztán elkezdtem kutatni a neten, hogy kiderítsem, mit is láttam. Kiderült, hogy egy igazi manót kaptam lencsevégre, egy imádkozó sáskát, vagyis ájtatos manót.
Ha az ismert "imádkozó" pózban látom, egyből rájöttem volna, kivel van dolgom, de ez éppen pihent.
Amikor mellső lábait (látszólag) összekulcsolva "imádkozik", prédára les. Nagyon agresszív ragadozó, még kisebb gyíkokat is elfogyaszt(!) - bár főként rovarokkal táplálkozik.

Kinyílva sem csúnya, (bár valljuk be, fiatalon szebb volt :).
Egy darabig a rovarokat táplálja nektárjával, mint minden virág, aztán ledobja szirmait és hízni kezd. Őszre szép kövér csipkebogyó lesz belőle,

 Hopp, milyen gyönyörű ékszerek lapulnak ebben a lombok közé rejtett kosárkában! Ezt a szépen formált, sárral is összetapasztott erős fészket egy énekesrigó pár építette, remélem sikerül nekik kikölteni a tojásokat és felnevelni a fiókákat.
A kifejlett madarak így néznek ki: